Így mondják ők boldog mosollyal. Nehéz szavakba önteni a fogalmat meg az érzést itt ülve a Chatrier-en, ahogy tizenötezer francia harsogja Mathieu meccsén, hogy Guga Guga...
Kábé milyen?
Olyan, hogy a kétszáz kis labdaszedő srác minden reggel együtt futja körbe a stadionokat bemelegítésként, közben énekelnek és integetnek az érkező nézőknek. Pedig labdaszedőnek lenni ám a legkeményebb meló itt a Roland Garroson. Ezeknek a kölköknek sokszor jobb az erőnlétük, mint néhány játékosnak. Óramű pontosságú rendszerben élnek, a teniszezők minden rezdülését érzik, és ők még akkor is feszülten figyelnek, amikor még a vezetőbíró is elbambul. Ha egyszer térfélcserénél nem lesz reklám, nézzétek meg hogyan váltják egymást körbefutva a pályán, az zseniális.
Olyan, hogy a szombati gyereknapon minden pályán teltház előtt játszottak bemutatót a legnagyobbak, annak ellenére, hogy kábé tizenkétszer kapott minket telibe kisebb-nagyobb felhőszakadás.
Olyan, hogy Nole egy nappal a kezdés előtt negyed órán keresztül ázik szanaszéjjel, hogy aláírja az összes gyerek nagy sárga teniszlabdáját.
Olyan, hogy Roger fogja magát, és délelőtt ütöget párat Marattal hátul a tizenötös pályán, nagyobb fennakadást okozva ezzel, mintha egy kamion keresztbe fordulna a Concorde téren.
Olyan, hogy a két francia által játszott első körös női meccsen a színtiszta hazai közönség hangosan kiröhögi a lányokat, ha kettőnél több magasra pörgetett ütés csúszik a labdamenetbe.
Olyan, hogy csakazértse beszélnek máshogy, csak franciául. A Roland Garros minden négyzetcentijén ott állnak piros öltönyben a direkt információszolgáltatás céljából odahelyezett önkéntesek, és a do you speak english kérdésre büszke mosollyal felelik: NO. És a legszebb, hogy utána elkezdik magyarázni franciául, hogy hol van az, amit szerintük keresek.
Olyan, hogy a Chatrier-en kifütyülik a víájpí szektort, ha nem folytatják a hullámzást Guga tiszteletére.
Szóval ilyesmi.