Az ATP minden évben kioszt egy raklapnyi díjat, valószínűleg azért, mert elkél az ünneplés a dolgos hétköznapok között, meg egyébként is, eltelt már vagy két nap az utolsó bankett óta, a következő players partyra pedig lehet, hogy hármat is várni kell.
Mivel a kommentek között nem ritkák a félreértések, leírnám, hogy mindez vicc volt.
Csak rossz.
Szóval az év játékosa hagyományosan az, aki az év végén vezeti a világranglistát egyesben, ez ugye Rafa volt, első spanyolként, párosban pedig Zimjonic és Nestor, akik érdekes módon csak Hamburgban nyerték első tornájukat, de aztán nyertek Wimbledonban és a VB-n is. Utóbbi győzelem jelentette számukra a világelsőséget. Konkrétan Bryanék ellen a döntőben.
Az ikrek sem maradtak azonban díj nélkül, ők lettek a legnépszerűbb páros, egyesben ugyanezt a díjat Roger vitte el.
Az ATP oldalán lehetett szavazni, még mielőtt valaki csalást kiált. A legtöbbet fejlődött játékos Tsonga, ez szerintünk nem nagyon képezi vita tárgyát, hiszen játszott egy GS döntőt, feljött a 43. helyről a 6.-ra, és úgy lett VB résztvevő, hogy majdnem a fél szezont kihagyta sérülés miatt.
Az év újonca Nishikori, aki a 281.-ről jött fel 63.-nak, mindössze 18 esztendősen élete első tornagyőzelmét aratta Delray Beach-en, a selejtezőből indulva, zsinórban négy amerikait legyőzve.
Az év visszatérője Schüttler a maga wimbledoni elődöntőjével, no meg azzal, hogy a 150-en kívülről indulva ismét a legjobb 30-ban zárt.
A legsportszerűbb játékos (hivatalosan Stefan Edberg sportszerűségi díj) megintcsak Federeré immáron ötödször, ennél többször csak a névadó nyert (8). Erről a díjról tudni kell, hogy maguk a játékosok szavazhatnak csak, úgyhogy nincs igazán értelme vitatkozni az ítéletükkel. Ők nyilván tudják. Az Artur Ashe humanitárius díjat ezútal Blake kapta, nehéz pontosan megfogalmazni, hogy pontosan miért, mert nyilván nem számolják ki dollárcentre, hogy ez ennyit adakozott, amaz meg annyit, hanem az összképet vizsgálják.
Az meg tudjuk milyen.
Megérdemli.