Az első nap legeslegjobb meccsét Eduardo Schwank vívta a tíz évvel ezelőtti bajnok Carlos Moyával kinn a kettesen. Az argentin nemrégiben az összes eddig megkeresett pénzét elveszítette egy szállodatűzben, a spanyol pedig dupla szetthátrányból jött vissza a meccsen, így hamar megkedveltették magukat a nézőkkel. Olyannyira, hogy a három órás csata ötödik játszmájánál már a bokron is csüngtek a jó teniszre éhesek, a sajtós akkreditáció pedig arra volt jó, hogy állóhelyet kapjunk egy enyhén billegő salakoskonténer tetején. Az a billegő salakoskonténer viszont másfél méterre volt a pályától. (Igen, Carlos közelről még szebb és az a tenyeres még mindig ütős...)
Miután visszaküzdötte magát a meccsbe, döntő szett 3-4-nél 40-0-ről bírta elbukni az adogatását. Eduardo négy másodperccel ezután olyan vádligörcsöt kapott, hogy a tréner és az orvos együtt cipelték le a pályáról a meccsért éppen adogatni készülő srácot. 3 perc múlva felállt, és ahogy kell, egy helyben állva, két ütésből befejezte a labdameneteket.
A végén pedig sírva végigdőlt a salakon.
Carlos meg odament hozzá kezet fogni. És nem azt mondta, hogy gratulálok, örvendtem a szerencsének, miért vertél meg, jössz te még az én utcámba, vagy a többi közhely. Azt kérdezte: jobban van már a lábad?
