De tök érdekes nézni az édesanyákat. Mondjuk egy Roland Garros elődöntőn. Nagyon nehéz lehet nekik végigülni ezt a két órát.

Ana mamája általában rezzenéstelen arccal ül, elegáns ruhában, pöpec sminkben, napszemüvegben, szép pontoknál finoman ütögeti össze a tenyerét. Egyáltalán nem viselkedik anyukásan, és soha nem kiabál be pályára aggodalmas arccal, hogy ugye rétegesen öltöztél fel kislányom?!
Ma viszont a meccs végén sírva borult boldog-boldogtalan nyakába.

Jelena mamája (igen, aki mindig epres sütit eszik) törekszik a feltűnésre, élénkrózsaszín rúzsban figyeli, hogy mikor mutatja a kamera. Viszont látványosan aggódik a lányáért, idegességét folyamatos matatással leplezi. Vagy eszik, vagy iszik, vagy öltözködik, vagy a táskáját pakolja, alig mer odanézni a pályára. Folyamatos nevetgéléssel nyugtatja magát.
Ma viszont a meccs végén lehet, hogy sírt egy kicsit.

Mert azért az nem kis feladat, ami a mamákra hárul: tehetetlenül végig kell nézni azt a meccset, amelyiken lányuk világelső és/vagy Grand Slam döntős lesz, ha nyer.

Dinara mamája más tészta. Neki van egy Marat nevű fia, őt meglepetés már nem érheti. Hátradőlve nézte végig az elődöntőt. Egyszer tán még be is bólintott.