Atléták.
És ezt a szót most nem pejoratíve használom, annál is inkább, mert ezt a szót én képtelen volnék pejoratíve használni, hanem csak mint tényt jegyzem meg.
Két játékos, akik a teniszt az elmúlt egy, illetve fél évben uralták, uralják, akikről mégis az embernek elsősorban a lábuk jut az eszébe.
Az, hogy mindenhova odaérnek.
Az, hogy jóformán minden labda mögé oda tudnak állni.
Az, hogy mindennek, amit elértek ez az alapja.
Jó persze tudom, ez egy régi mondás teniszberkekben, de most úgy fest olyan szakaszát éljük a tenisznek, amikor megint ez kerül igazán előtérbe.
Megfigyelhető az egészben egy periodicitás. Egykoron volt a szerva-röpte, majd Pete lehengerlő egész pályás játéka, amit Andre és Léjt a returnjeivel és az elütéseivel próbált kioltani.
Idővel sikerrel.
Mindezt megcsinálni egy pokoli gyors láb nélkül lehetetlen lett volna.
Aztán jött Roger, aki túlnőtte őket, de akiről most már világosan látszik, hogy ugyanez lesz a veszte, mint mondjuk Pete-nek volt. Csak azok a lábak már nem csak gyorsak, hanem döbbenetesen kitartók is.
Mert ennyivel több kellett.
És ez így természetes.
Eddig egy dologról volt szó, pedig két emberről írunk és ez nem véletlen.
Ha a nagy dolgokat tekintjük, abban pillanatnyilag ugyanolyanok. És ha valakik nagy dolgokban ugyanolyanok, akkor a pillanatnyi díszpozició dönt közöttük.
Amiben jelenleg még különböznek, azok a legeslegnayobb dolgok.
De olyanok ma este nem kerülnek a terítékre.