Szóval akkor Melbourne után ismét.
Nem nagyon voltunk hozzászokva az elmúlt években ilyen hosszú szünetekhez.
Némi túlzással szinte minden döntőt ők játszottak.
Mondjuk Nadal azért idén is ott volt a randikon, csak Roger mondta le őket rendre az utolsó pillanatban.
Most meg Rafa majdnem.
De azért csak összejött.
A helyzet némiképp hasonlít a tavalyi hamburgi döntőre, Nadal akkor is döbbenetes meccset vívott az elődöntőben Noléval (bár az ennyire azért nem volt hosszú), és eléggé kifacsarva érkezett. Eleinte mindenki úgy gondolta, fel is fogja adni, hátrányban is volt rendesen, de aztán valahogy csak megfordította.
Vagy Roger elbutáskodta.
Vagy Roger elagyalta.
Vagy stb.
Aztán az idei Ausztrál Open döntő szerintem megint egy bizonyíték arra, hogy Rafának ilyen bagatell dolgok mint, hogy négy órát játszottam előző nap, nem igazán számítanak.
Mégis azt hiszem, hogy a tegnapi meccs fontos volt.
Csak nem úgy, ahogyan azt az első pillanatban gondolnánk.
És még csak nem is a sérthetetlenség okán.
Pillanatnyilag úgy fest Roger egyetlen esélye, ha elkezd nőni a teher Rafa vállán.
Ha fordul a kocka, és úgy mennek ki, hogy mindenki elvárja Nadaltól a győzelmet, lévén világranglista vezető, ezerszeres Roland Garros győztes, Roger pedig belenyugszik abba, hogy pillanatnyilag ő a második, és némiképp felszabadultabban, már-már esélytelenül teniszezik.
Csak hát a tegnapi elődöntő okán ma senki sem várhat el semmit Rafától.
Tök mindegy hol van a meccs.
Ahogy már tegnap is írtam, akár ki is kaphat.
És így ugye mintha semmi sem változott volna kettejük viszonylatában a korábbiakhoz képest.
Már ami az agyat illeti.
És alighanem ott dől el.